Az alma

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlenegy alma.

Az almaA nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát.

Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.
- Kárr – kár!
Körülnéz a nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a varjú, és jóízűen nevet rajta.
- Hallod-e, varjú koma! – kiáltotta a nyúl. – Szakítsd le nekem azt az almát.
A varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
- Köszönöm szépen, varjú koma! – kiáltotta a nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.
- Hát ez meg miféle csoda?
Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
- Állj meg, állj meg! – kiáltozott a nyúl. – Hová viszed az almámat?
- Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
A nyúl odaugrott a sündisznócskához
- Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!
Odarepült hozzájuk a varjú.
- Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!
Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:
- Ez az én almám, az enyém!
Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a varjú csőrével belecsípett a sündisznócska orrába, a sündisznócska tüskéivel megszúrta a nyúlat, a nyúl pedig oldalba rúgta a varjút…
Ekkor ért oda hozzájuk a medve. Rájuk bömbölt:
- Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!
Azt felelik a veszekedők:
- Medve koma, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
Ezzel elmesélték a medvének, hogy s mint esett a dolog. A medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:
- Ki találta az almát?
- Én! – felelte a nyúl.
- De ki tépte le a fáról?
- Bizony, hogy én! – károgta a varjú.Az alma - varjú
- Jól van. De ki kapta el?
- Én kaptam el! – kiáltotta sündisznócska.
- Nos hát akkor – ítélte a medve – mindhármótoknak joga van az almára.
- De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a sündisznócska, a nyúl és a varjú.
- Osszátok el az almát szép egyforma darabokra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
Megint egyszerre kiáltották mindhárman:
- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?
Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a nyúlnak kínált.
- Tessék, ez a tiéd, nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
A másodikat a varjúnak adta.
- Ez a tiéd, mert te tépted le.
A harmadik darabot ő nyelte le.
- Ez az enyém, mert én kaptam el.
A negyedik darabkát pedig a medve mancsába nyomta.
- Ez a tiéd, medve koma.
- Ugyan miért? – ámuldozott a medve.
- Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!
És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.